„Augusztus 20.-án múlt 5 éve,
hogy átléptem
a Miami Balett
próbaterem küszöbét!”
Rendkívül izgatott voltam: vajon milyen lesz, hogy fogom bírni, nem leszek nevetséges a 68 éves korommal.
Hát elbűvölődtem, és a külvilág abban az egy órában számomra megszűnt. (Igaz összeakadt kezem lábam.)
És ez azóta is így van – megszólal a zene, és már csak a balett létezik.
Hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy képes legyek megtanulni az aktuális gyakorlatok sorát legalább fejben, mert a kivitelezés még mindig nem az igazi.
Próbáltam az elején figyelni, mit csinálnak a többiek, de Tomi akkor azt mondta: ne egymást nézzétek, hanem magatokat.
Hát számomra ez volt a legnehezebb, bámulni magam a tükörben.
Mára már megtanultam teljesen idegenként, kívülről nézni önmagam, látni a hibákat és megpróbálni javítani.
Ami még nagyon fontos türelmesnek lenni önmagunkkal szemben.
Sajnos a covid és a saját betegségem (összes ízület gyulladása) 2021-ben körülbelül fél évre „kivont a forgalomból”.
Menni sem tudtam 2-3 méternél többet; de akartam.
Nem tudtam elfogadni, hogy elveszítsem a későn jött „igaz szerelmet” a balettet.
És sikerült: a rendszeres mozgás, a balett hosszú hónapok alatt lassan meggyógyított.
Az órákon úgy éreztem mintha valami csodás elixír átfolyna a sejtjeimen, és minden alkalommal egyre jobban vagyok.
A balett a lélekre is gyógyító hatással van.
Bármilyen gondom is van, már az úton a próbaterem felé elszáll.
Minden gyakorlatnak van valami különös varázsa, mindegyiknek más-más a hangulata.
Az órákon az oktatók, a tanítók szívvel-lélekkel dolgoznak.
Nem az van, hogy megmutattam, csináld ahogy akarod, hanem megmutatom újra, javítsd és csináld. (Hisz ezért jöttél ide.)
Az elmúlt 5 év alatt a csoportok is úgy jöttek össze, hogy normális, jó hangulat alakult ki, mind a teremben, mind az öltözőben.
Laza barátságok szövődtek, sokszor jókat nevettünk, jó együtt lenni. Hát ezért: éljen a Miami Balett minden oktatója, hajrá tanoncok (diákok:-), csak így tovább!
.
.